Nemrég írtam róla, hogy elkezdtem dolgozni az állatvédő egyesületnél. Nos, mára már teljesen odáig vagyok a munkámtól. Nem csak azért, mert szinte mindennél jobban szeretem az állatokat, hanem mert a segítségemmel láthatom, ahogy ezek a hálás, szeretetre méltó, és jobb sorsra termett négylábúak mekkora örömmel és odaadással vannak irántam, amikor segítek rajtuk.
Nagyon régóta akartam ilyen társadalmi munkát végezni, mert mindenképp szerettem volna segíteni, így ezért is volt nagyon jó lehetőség számomra a menhelyen végezhető munka. Mióta egyre jobban belejöttem a mindennapokba, és rutin ként kezelem a munkám, egyre több feladatot kapok és vállalok el. Most már nem csak a telephelyen vagyok, hanem tevékenyen részt veszek a mentésben is. Ráadásul teszem mindezt motoron. Robogok a városban és sokkal gyorsabban odaérek, ahol szükség van rám. Ilyenkor felveszem a bukósisakom, felhúzom a motoros csizmámat, a motoros kesztyűmet és rögzítem a kisállat hordó dobozomat a csomagtartóhoz. És már megyek is menteni. Imádom, hogy mindig mindenhová percek alatt odaérek, még akkor is, amikor a városban a legnagyobb dugó van, hiszen a motorral használhatom a buszsávot és elmehetek a kocsisor mellett is. Mondjuk egyszer majdnem engem kellett megmenteni, hiszen egy kocsisor előzése közben elütöttek. A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy habár negyven métert csúsztam a földön és szétszakadt a nadrágom, eltört a telefonom, a csizmám akkor is egyben maradt. Óriási szerencse, hogy nem volt nálam se egy kutya, se egy macska éppen, mert tuti megsérült volna. Miután felocsúdtam az első meglepetésemből, és konstatáltam, hogy nem lett nagyobb baja sem a csontjaimnak, sem pedig a motoromnak, kérdőre vontam a sofőrt aki elütött, hogy még is mit gondolt, amikor belém csattant. Azt mondta, hogy nem ő a hibás, hanem én mentem túl nagy sebességgel. Mondtam neki, hogy végül is neki csak egy elsőbbségadás táblája volt, úgy hogy akár fénysebességgel is száguldhattam volna, akkor is át kellett volna engedjen a kereszteződésben. Nem volt hajlandó továbbra sem elismerni a hibáját, és rendőrt hívott. Az intézkedő járőr megállapította, hogy nem én vagyok a hibás, és a teljes felelősség a vétkes sofőrt terheli, aki rátett még egy lapáttal azzal, hogy a gépjárműjén nem volt kötelező biztosítás sem.
Szerencsére ilyen tényleg csak egyszer fordult velem elő. Egyébként minden esetben sikerült épségben eljutnom A-ból B-pontba, akár kis védenceimmel voltam, akár nem. Továbbra is szüntelenül robogok menteni ha baj van. Mondhatni ez lett az életem. Már-már annyira szenvedélyesen álltam neki a dolognak, hogy sok esetben a munkahelyemről is előbb elmentem, csak hogy a kisállatokkal lehessek. Elképesztően megtudja szeretni őket az ember. Sajnos a főbérlőm nekem nem engedi, hogy négylábút tartsak otthon, pedig néha nagyon szívesen befogadnám őket átmenetileg. Hiszen mindig mosolyt csalnak az arcomra, még akkor is, amikor a legszomorúbb vagyok.