Száguldunk és védünk

Az állatvédőknek dolgozni mindig is egy élmény volt számomra. Kedvenc munkahelyem volt talán mindegyik közül. Imádom, az állatokat legyen az gekkó vagy kutya, vagy bármi. Mindig imádtam kimenni, megmenteni egy állatot, mert rendkívül hálás teremtések, ami nagyon jól tud esni. Bár rendkívül szomorú őket hányatott, rossz sorsban látni, viszont utána nagyon jó érzés tenni értük valamit. Sokszor kellett a legnagyobb nyomorba menjek, de persze olyan is akadt, aki a nagy gazdagságában nem tudott jobb ötletet kitalálni, mint hogy egy szegény kutyát kínozzon, vagy, hogy macskákra lövöldözzön. A lényeg, hogy több ezer kilométer megtétele után is úgy érzem, hogy az életfolyamatosan tud új helyzeteket teremteni, és hogy ha az ember vezet, akkor olyan problémák jöhetnek vele szemben, amire nem tud felkészülni.

A szolgálati járművünk egy dobozos kisautó volt 1.4-es motorral, benzines kivitelben, ami egyrészt rendkívül jól gurult a városban, azonban elég nehezen boldogult a terepen, tekintve, hogy az első kerék meghajtás nem kedvezett a sárban elakadó, és a súly miatt mélyre fúródó hátsó kereken. Emiatt, meg persze a megkülönböztető jelzésünk miatt adódó sokszor rendkívül kiszámíthatatlan sebességváltásunk miatt úgy is mondhatnánk, hogy agyonrángattuk a váltót. Nem volt ritka, hogy egyesből hármasba, kettesből ötösbe tettük a kocsit, aminek persze az lett a következménye, hogy rendkívül sokszor kifogyott a váltóolaj , és mint tudjuk, kulcsfontosságú, hogy a váltó olajozottan működjön, hiszen anélkül elfelejthetjük a kocsinkat. Elkopnak a fogaskerekek, és tönkremegy a váltó. Ezért mi is próbáltunk odafigyelni arra, hogy ebből soha ne legyen gond. Illetve nem mi, hanem a flottakezelőnk Karcsi bácsi, aki már vagy negyven éve töretlenül állt a cég szolgálatában, és még egyszer sem volt táppénzen. Karcsi bácsi bár rendkívül jó szakember volt, egy kicsit feledékeny is. Ez az egyik autón mutatkozott meg a legjobban. Történt, hogy mentünk helyszínre menteni, és bizony olyat csikorgott az autó az egyik durva váltásnál, hogy majdnem beszakadt a dobhártyánk. Karcsi bácsi ugyan is már vagy egy fél éve nem olajozta váltót, és ez az autó megpróbáltatásain nem enyhített. Szerencsére nem történt nagy baj, mert nem ment tönkre a váltó, csak hát, nem tett jót neki a dolog. Mondjuk egyszer majdnem azt hittük, hogy hasonló szituáció történik, mert megmentettünk egy csivavát, és nem akartuk hátratenni a puttonyba, ezért előre vettük ölbe magunkhoz. Azonban útközben a kis cseles lemászott a váltóhoz, és véletlenül a fejét fogtam meg és akartam vele váltani, amiért felvonyított. Teljesen úgy hangzott mintha a váltó nyekergett volna. Jót nevettünk az eseten, hogy a kutya a váltóhoz lett hasonlítva, végül is a feje ugyan olyan bőr, mint a váltó gomb.

A lényeg, hogy az állatvédelemnél soha nem lehet unatkozni, és az egyik legfontosabb elvárás, hogy a felszerelések mindig ápoltak és üzemkészek legyenek, hiszen soha nem lehet tudni, hogy mikor mit kell használni. És persze vonatkozik ez a járművekre is, hiszen ki akarna ottmaradni az Isten háta mögött, csak azért mert elromlik az autó. Főleg, ha még a csomagtartóban egy ideges kutya próbál kiszabadulni. Számomra hatalmas élmény itt dolgozni, és vallom, hogy olyan tapasztalatokkal gazdagít, amelyeket az élet számos területén kamatoztatni tudok, legyen az munka vagy magánélet, hiszen sohasem lehet tudni, hogy merre keveredik az ember. Személy szerint úgy gondolom, hogy az állatvédelmi egyesületeket magasabb állami támogatásban kéne részesíteni, és amerikai mintára állatrendőrséget létrehozni, hiszen rengetegen vannak, akik szándékosan okoznak fájdalmat szerencsétlen állatoknak, a rendőrség meg egy személyben nem mindig tudja maradéktalanul betartatni az állatvédelmi törvényeket.