Tudni kell rólam, hogy nagyon szeretem az állatokat, főleg a kutyákat. Volt több kutyánk is már. Mikor kicsi voltam akkor sokat játszottam az akkori kutyánkkal. Ő egy ír szetter volt és Dalmának hívták. Imádtam. Sajnos azonban egy betegség miatt elpusztult.
Abban az időben sokat jártunk le a hétvégi házunkhoz. Az ottani szomszédnak volt egy keverék kutyája, akit nagyon megszerettem.
Úgy tűnt, hogy a kutya is nagyon megkedvelt engem, ugyanis átszökött a szomszédtól és beköltözött hozzánk. Először a szomszéd dühös volt a kutyaára, hogy minek járkál át, és bocsánatot is kért tőlünk, ha megrongált valamit a kutya, ugyanis elmondása szerint nagyon rosszcsont.
Mi persze elmondtuk neki, hogy semmi kárt nem okozott a kutya, sőt. Imádjuk. Mire felajánlotta a szomszéd, hogy akkor bizony meg is tarthatjuk ha akarjuk, mert ő épp most készült arra, hogy elaltassa a kutyát.
Mikor ezt meghallottam nagyon elkezdtem sírni anyának, hogy ezt nem tehetik vele, és fogadjuk be. Persze akkor óvodás fejjel nem igazán gondoltam végig, hogy mi valójában nem is itt lakunk, csak alkalmanként járunk le ide, és hogy így ki fogja majd a kutya gondját viselni, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy a kutya ne haljon meg. Anya szerencsére belement, és attól kezdve nálunk is maradt a kutya. Egy keverék kutya volt, és végül Vacaknak neveztem el.
Tényleg nagy rosszcsont volt, folyton eljárkált és felásta mindenki kertjét. Sokan panaszkodtak, hogy belefeküdt a friss virágágyásba, meg megette a teraszon hagyott ételt. Ugyanis könnyen ki tudott menni a hétvégi házunk telkéről, mert hátulról nincs elkerítve, ugyanis mögöttünk csak egy hatalmas kukoricás van. Falun pedig amúgy sem élnek olyan zárkózottan az emberek, mint a nagyobb városokban. Érték pedig szinte semmi nincs a házban. Ez egy régi vályogház.
Mi imádjuk. Nyáron hideg, télen meleg, hatalmas kert van hozzá, plusz nem messze tőle van a dédszüleim háza és egy fél hektárnyi földterület, amit akkor még használtunk is. Nagyon jó egyébként néha kiszakadni a városi életből és visszamenni a természethez. Van a kertünkben egy kút is, onnan szoktunk vizet húzni.
Főzni is még gázpalackkal főzünk. Itthon már nem használunk gázpalackot, már vezetékes gáz van bekötve, mert így nekünk sokkal egyszerűbb. Nem kell lecipelni a benzinkútra a nehéz palackot, aztán vissza..
Ecséden azonban, ahol a hétvégi házunk van, ott nincs bekötve még se a víz se a gáz. Villany az van szerencsére, de gáz nincs. Úgyhogy ha ott vagyunk, akkor fel szoktuk rakni a biciklire a gázpalackot és kitekerünk a gázcseretelepre. Jó kis út szokott lenni, ugyanis csomót kell menni Gyöngyös felé, mire odaér az ember.
De az is egy külön program. Gyönyörű arra a táj. Van ott egy tó is. Még emlékszem mikor régen tekertünk ki kicserélni a gázpalackot. Mikor először odamentünk, nem igazán értettem, hogy mi ez a hely és minek ide jönni, de anya elmagyarázta, hogy kicseréljük a gázpalackot, hogy legyen vacsora, és ez a hely a gázcseretelep.
Próbáltam megérteni, hogy működik ez az egész, de ahogy emlékszem, akkor még nem igazán fogtam fel hogy mi a lényege az egésznek. Arra viszont emlékszem, hogy a nagynénikém is velünk volt, és ahogy hagytuk el a gázcseretelepet, megcsúszott a biciklije egy nagyobb kavicson és akkorát esett, hogy nagyon megzúzódott a keze és agyrázkódása is lett. Emlékszem az ő biciklije hátulján volt a gázpalack is, ami elrepült és elgurult a nagy esés után. Nagyon félelmetes jelenet volt.
A mai napig tisztán emlékszem rá. Szegényt utána felsegítettük és próbáltuk megnyugtatni magunkat is meg őt is. Aztán nagy nehezen összeszedtük a gázpalackot, visszaraktuk a biciklire és sokkal óvatosabban és lassabban mint azelőtt, de hazatekertünk.
Szerencsére nem esett komolyabb baja. Persze ez mind elkerülhető lehetett volna, ha autóval megyünk, de sajnos akkor apa elvitte pont a kocsit máshova, és gondoltuk kirándulunk egy jót közbe.
Összekötjük a kellemest a hasznossal.
Azonban arra, ami otthon várt, nem voltam felkészülve. Mint kiderült apa azért vitte el a kocsit, mert a kutyámat bántotta valaki a faluban. Már többen is mondták, mikor sétáltattam, hogy mennyi kárt okozott nekik, meg hogy le fogják lőni..
Nagyon félelmetes volt ilyeneket hallani, de nem gondoltam, hogy ezeket komolyan mondják. Azt hittem csak mérgesek, és meg akarnak ijeszteni, de mint kiderült nem így volt.
Apa azt mondta nagyon nagy trauma érte a Vacakot, és szeretné bevinni egy állatvédő menhelyre ideiglenesen, ugyanis ott tudni fogják, hogy kell kezelni ezt a traumás időszakot nála. Nagyon nem örültem neki, hogy nem láthattam, de megértettem apa döntését, mert persze nekem is az volt a legfontosabb, hogy a kutya felépüljön, és olyan legyen mint a trauma előtt.
És ami azt illeti hálás is voltam apának, hogy a gondját viselte és fontos volt neki is, hogy a Vaci jobban legyen. Szerencsére egy pár hónap múlva vissza is kaptam épségben a kutyát, és még utána sok-sok évig játszottunk együtt Ecséden a hétvégi házunkban. Mikor nem voltunk ott, akkor pedig szerencsére felajánlotta az előző gazdája, hogy akkor viseli ő gondját a kutyának.